Kállai Ferenc

                                                1925.10.04 – 2010.07.11.
 
Kállai Ferenc (eredetileg Krampner Ferenc; Gyoma, 1925. október 4. – Budapest, 2010. július 11.) a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színművész, érdemes és kiváló művész. Rendező, főiskolai és egyetemi tanár, országgyűlési képviselő. Iskoláit szülővárosában kezdte el. Tizenkét éves korában – kényszerűségből – Budapestre, az Elemér utca 6-ba költöztek. A Damjanich utcai Rákóczi Felsőkereskedelmi Iskolában érettségizett. Az akadémiai felvételire késve érkezett. Kiss Ferenc kiváló színész – akkor nagy hatalmú, művészek és művészpalánták sorsát eldöntő politikai tényező is – és Makay Margit előtt, Ady-verssel vizsgázott. Biztos lehetett abban, hogy felveszik, hiszen Kiss politikai meggyőződésének megfelelően az akkori miniszterelnök nevére tett - ellentmondást nem tűrő - névmagyarosítási javaslatot.
"Ilyen névvel nem lehet cicáznod, mint a Krampner. S ha már változtatnod kell, legyél mindjárt Kállai"Évfolyamtársa volt – többek között – Darvas Iván. A háború miatt tanulmányait néhány hónap után meg kellett szakítania. 1945 őszén megpróbálta folytatni a főiskolát. Sikeres, szerződtetett színészként azonban fel kellett adnia diplomaszerzési elképzeléseit. Egykori középiskolájában, a Damjanich utca négyben működött 1945 tavaszán a MADISZ[1]. Egy újsághirdetésben ideinvitálták a művészeti főiskolák növendékeit. Itt figyelt fel rá Both Béla, a Szabad Színház igazgatója, aki azonnal szerződtette Kállait. Ugyanazon a napon azonban Bárdos Artúr, a Belvárosi Színház[Mj. 3] direktora dupla gázsit ígérve átcsábította. A tiszavirág életű társulat egyetlen bemutatójában szerepelt. A Koldusoperában, Filch szerepét játszotta. A Belvárosi Színházban 1946. március 23-án mutatkozott be, René Fauchois: Vigyázat, mázolva című darabjában. Ezt megelőzően azonban még szerepet kapott a Magyar Színházban (Néma levente) és a Madách-ban is (Ludas Matyi). Színháztörténeti jelentőségűnek tartják a Belvárosi Színházban bemutatott, Bárdos Artúr által rendezett Rómeó és Júliát. Partnere a nála hat évvel idősebb, általa is csodált Fényes Aliz[volt. 1948-ban a Major Tamás által vezetett Nemzeti Színház szerződtette. Major különös módon nevelte a színészt, elvette, majd visszaadta a kiosztott szerepet. Mindezek ellenére a legendás társulat első vonalába emelte. A Színházi Adattárban[3] az első regisztrált nemzeti színházi bemutatója az 1949. december 2-án színpadra állított Gorkij-darab, az Ellenségek volt. Ebben Grekov szerepét játszotta, többek között Rátkai Márton, Gobbi Hilda, Tímár József, Tőkés Anna, Szörényi Éva voltak a partnerei. Három héttel később egy vonalas szovjet darabban, a Boldogság-ban mutatkozott be. A forrásként említett Színházi Adattárban 130 „nemzetis” bemutatója van regisztrálva. A nagy tekintélyű művész a 80-as években közéleti szerepet is vállalt. 1981 és 1990 között a Színházművészeti Szövetség elnöke volt; 1985 és 1989 között országgyűlési képviselő, a kulturális bizottságot is vezette. 1982-ben viharos körülmények között eltávolították a Nemzeti Színházból Székely Gábort és Zsámbéki Gábort. Kállai támogatta Pozsgay Imre törekvését, hogy a két rendező kapjon önálló színházat. Erről a helyzetről őszintén beszélt a hetvenötödik születésnapjára megjelent portrékötetben. Látta azonban, hogy Székelyre és Zsámbékira szüksége van a magyar színházművészetnek – talán nem a Nemzetiben –, sikeresen lobbizott az eltávolítottak rehabilitációjáért, új színház alakításáért. Hűséges maradt a társulathoz – Pesti Magyar Színház – és az Izabella téri épülethez, amikor az új Nemzeti Színházban már nem újította meg tagságát. Ebben a társulatban volt 2005. december 11-én utolsó bemutatója – Schwajda György Rejtő Jenő-adaptációjának címe: A néma revolverek városa. Művészetét számos film- és televízió-felvétel őrzi. Első filmje, Fehér vonat három évig (1943-46) készült. Legendás szerepe volt A tanú című filmben Pelikán, a gátőr. Jelentős – eltérő karakterű – alakításai voltak még a Katonazene, a Megszállottak és az Iszony című filmekben is. Utolsó alkalommal Sándor Pál, Noé bárkája című mozijában állt a felvevőgép elé. Sokat foglalkoztatott művésze volt a Magyar Rádiónak is. A rádiójátékok mellett a kabaréban is vállalt szerepet. Emlékezetes párost alakítottak Tábori Nórával a Géza és Gizus jelenetekben. Mi a humor? című Agárdy Gáborral előadott viccmagyarázó jelenetük, a kabaré kívánságműsorok népszerű darabja volt. Statisztikai feldolgozások szerint Kállai Ferenc félévszázados pályafutása alatt 173 színházi premieren lépett színpadra. Mozifilmjeinek száma 96. Hasonlóan magas tévészerepléseinek száma is. Rádiófelvételei szinte leltározhatatlanok. Volt olyan év, amikor minden hétre jutott egy-egy rádió bemutatója. 1977 és 1990 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára, 1987-től egyetemi tanára. 2000-ben elsők között kapta meg a Nemzet Színésze elismerést, nyolcadikként távozott az égi társulatba. Feleségével, (Zúz)Marával a háború alatt egy légópincében ismerkedett meg. 1951-ben kötöttek házasságot, és néhány – a művész által nyíltan vállalt – konfliktus ellenére is kitartottak egymás mellett. A hatvanas évektől lakott a Gugger-hegyen, a kilátóhoz közel, Bessenyei Ferenc és Sinkovits Imre szomszédságában. Évtizedekig törzsvendége volt a Lukács Uszodának, közvetlenségével nemcsak a személyzetet, hanem a látogatókat is elbűvölte. 2010 tavaszán elkészült Sághy Gyula Kállai Ferencről szóló dokumentumfilmje. 2010-es halálát megelőzően először 2005-ben került vérnyomásproblémákkal kórházba. Állapota cukorbetegsége miatt tovább romlott, és a hatástalan kórházi kezelések után 2009-től otthoni ápolásra szorult. A nagybeteg művész egyik utolsó nyilatkozatának záró mondata: „Uram, nézz végig rajtam, Uram, láss meg te is engemet. Mindennek vége. Vége.” (Ady Endre Imádság háború után.) A végrendelete alapján, valamint felesége segítségével létrehozott alapítvány 2011. március 27-én adta át a Kállai Ferenc-életműdíjat.
„... Volt idő, hogy úgy tűnt, tovább megy a világ. Fiatalon hittem benne. Idős koromra viszont azt kell látnom, hogy nem lett igazam, mert optimista voltam. Túlzottan.
Hogy most meg túlzó pesszimista vagyok?
Lehet. Ez az én személyes problémám. Az én örök problémám, ami amíg élek, már megmarad, hiszen csak nem tudok előbbre jutni. Talán éppen amiatt, hogy ilyen borúsan látom a jövőt. Saját nyavalygásomban nyűglődöm. Hetvenöt éves koromra, a vége felé, eljutottam tehát addig az alapkérdésig is, amelyet már annyian feltettek maguknak:
– Miért vagyunk a világon? Tessék mondani, miért születtem meg én?”
 
– Részlet portrékötetének befejező fejezetéből:
 
2010. július 23-án, a Farkasréti temetőben búcsúztak a nemzet színészétől barátai, pályatársai, tisztelői. A ravatalnál Nagyné Varga Melinda a Nemzeti Erőforrás Minisztérium; Ikvai-Szabó Imre a Fővárosi Önkormányzat; Hegedűs D. Géza a színész szervezetek nevében búcsúzott. Várfi András a szülőváros, Gyomaendrőd nevében emlékezett. A búcsúzók sorát Őze Áron a művész egykori tanítványa, a Magyar Színház igazgatója zárta. A hamvasztás előtti szertartás befejező akkordjaként Ady Endre az Imádság háború után című verse hangzott el, Kállai Ferenc egyik utolsó hangfelvételéről.
 
Forrás: Wikipédia