Coreyt (Alain Delon) ötéves börtönbüntetése letöltése után jó magaviselete miatt szabadlábra helyezik, de a férfinak van még néhány elintézetlen ügye a volt bandájával. Eközben Vogel, a brutális gyilkos (Gian Maria Volonté) megszökik az őt börtönbe szállító vonatról és Corey autójának csomagtartójában talál menedéket. Amikor a két bűnöző találkozik egymással, az alkalom ideálisnak tűnik, hogy közösen kiterveljenek valamit, a célpont pedig egy ékszerbolt. A rablásba bevonják az alkoholproblémákkal küzdő ex-rendőr mesterlövészt, Jansent (Yves Montand) is, Mattei felügyelő (André Bourvil) azonban állandóan a nyomukban van. A francia filmtörténet talán legnagyobb bűnügyi rendezője, Jean-Pierre Melville A vörös kör-t afféle összegző műnek szánta. Saját számításai szerint korábbi, tucatnyi filmjében összesen 19, a bűnözők és a bűnüldözők közötti lehetséges kapcsolódási pontot dolgozott ki, ezeket akarta egyetlen filmben, egyetlen közös gondolat mentén megmutatni. Már a film legelején felbukkanó idézet is arra utal, hogy a pesszimista bűnügyi történeteket dokumentarista jellegű realizmussal és melankolikus metafizikával ötvöző rendező ezúttal sem hazudtolja meg magát, ezáltal a néző egy transzcendens krimit kap. Melville sosem tagadta, hogy a filmjeihez a klasszikus amerikai film noirok szolgáltattak mintát, jelen esetben azonban majdhogynem kiöli a bűnfilmek szinte már kötelező elemei közül az izgalmat, részben azzal a szándékkal, hogy az így felszabadult feszültséget áthelyezhesse szófukar szereplői erkölcsi kódexének legsúlyosabb bűnére: az árulásra. Pontosabban az áruláshoz vezető útra, amelyben Melville igyekszik nyilvánvalóvá tenni azon nézetét, miszerint a rendőrökre és bűnözőkre osztott, két pólusú világban a szemben álló feleket csak a céljaik különböztetik meg egymástól, de az eszközeik nem. A felvonultatott sztárparádé révén A vörös kör Melville legnagyobb kasszasikerének bizonyult, holott a film nem igazán mondható közönségbarátnak. Szórakoztató rablásos-menekülős thriller helyett ólomsúlyú anti-thrillert kap a néző, ahol a tempó lassú, szinte mozdulatlan, a történések indoklása homályos és hosszú negyedórák telnek el egyetlen szó nélkül. Melville mindent elkövet, hogy elidegenítsen minket: elharapja az izgalmas fordulatokat, szigorúan kerüli a látványosságot, az autós jeleneteket vetített háttérrel oldja meg, karizmatikus színészei arcára pedig bressoni mozdulatlanságot kényszerít. Ebben az erősen stilizált világban mindent a rendező gúnyosan keserű pesszimizmusa ural, magányos hősei sorsát árulás, hűtlenség és zsarolás alakítja. Melville minden, fegyelmezett formanyelvű, zárt lélektani feszültségre és szereplőinek kisugárzására építő alkotása rendkívüli tudatosságról árulkodik, ahol mindig minden a helyén van. Lehet, hogy titok övezi a szereplőket, homály fed egyes eseményeket, az idő furcsa lebegésében mégis minden természetesnek, magától értetődőnek tűnik. (365)
Нет комментариев