A Bűbáj és kéjelgés bankrablós akciófilmnek indul, de már az első jelenet is színesebb, mint azt megszokhattuk ettől a zsánertől. A rablók ugyanis Jézusnak, SpongyaBobnak és géppuskás élőszobornak öltöznek, s a segítőjük egyikőjük tízéves körüli gyereke. A rablás során családi dráma zajlik, a földön fekvő túszok pedig beszállnak a válásokat követő gyerektartás nehézségeinek vitájába. Egyből társadalomkritika, humor és vér – amolyan iglésiási zúzás! A második szakasz kísértetfilm paródia. A rendőrök és a feleség elől menekülő apa a gyermekével és két tettestársával egy baljós fogadóba térnek be, ahol minden egyes mozzanat rossz előjel, ám a rémület okozói hétköznapi civakodásukkal inkább bizarrá, mint rémisztővé teszik a jelenetsort. S ha még ezt a műfaji váltást könnyen vennénk, a film harmadik szakasza biztosan meglepetést okoz. A realitás, a normalitás teljesen elvész, ehelyett szuperképességekkel bíró boszorkánynők sereglenek össze, hogy természetfeletti erők megidézésével megváltoztassák a világot. Ősi orgia jelenik meg vizuális és zenei hömpölygés közepette – női irányítással.Alex de la Iglesia nem csak a történetmesélésében bátor, a képet is szokatlan intenzitással képes mozgásba hozni. A fiatal boszorkánynő és a menekülő apa szerelmi jelenetében a nő érzelmeit repedező és leomló falak jelenítik meg egy hatalmas szentélyszerű térben, ahonnan jobb egy szűk, zárt térbe menekülni. A férfi ugyan szereti, de a nő nem tudja fogadni, először követelőzik, aztán őrjöng – a normális középúttól végtelen távolságba helyezve magát. Az üldözések, verekedések, majd pedig a ceremónia, mind-mind nagyszabású, őrült kavalkádok barokkos túlzásokkal. Show műsor képi világát idéző, repülésérzetet teremtő kameramozgás, miközben a sztár-ősasszony belép a színre.S mit akar mondani mindezzel a rendező? Hogy a nők boszorkányok? Igaz, igen sok játékidőt szánt a borzalmakra, az epilógus értelmezhető reményteljesnek. Hiszen úgy tűnik, a nők, ha szeretve vannak, megszelídülhetnek. De a Bűbáj és kéjelgést elnézve nem ez a legfontosabb, sokkal inkább a zúzás maga. S bár egy roppant lendületes filmről van szó, ez az öncélúság elvesz az értékéből. Alex de la Iglesia letisztultabb filmjeiben ügyesebben egyensúlyoz az abszurd, az érzelem és a társadalomkritika között. Leginkább Az élet szikrájában, ahol valóban sírva nevetünk, nevetve sírunk – miközben a főhősnő megdicsőülve kivonul. Legújabb filmjében mindenki egyszerre szalad el a színtérről, ki tudja merre, milyen újabb színtér, élettér felé. A színházi jelenetből álló zárás pedig csak egy újabb fricska a valóság-nem valóság játékában. Mi pedig felállunk a székből, és dönthetünk, hogy boszorkányként vagy hogyan tovább. (filmtekercs)