Egy film a szeretet erejéről vidáman heilhitlerező gyerekekkel, idióta Hitlerrel és német Beatles-feldolgozással – megannyi ponton születhetett volna ebből katasztrófa, Taika Waititi viszont ismét bebizonyította, hogy akkor tud kibontakozni igazán, ha nem a Marvelnek kell dolgoznia. Az új-zélandi rendező nem találta fel a spanyolviaszt, hisz azt már Chaplin bemutatta, hogy Hitlerrel igenis lehet viccelni, ha tudjuk, hogy kell azt rendesen csinálni. Roberto Benigni azóta azt is megmutatta, hogyan lehet gyermeki szemüvegen keresztül nézni a koncentrációs táborok rettenetét, Quentin Tarantino pedig egészen más jellegű humorral, de hasonlóan hatalmas kedvvel csinált hülyét a Führerből a Becstelen Brigantykban. Waititi már egy ideje szemezett Christine Leunens 2008-ban megjelent regényével, hogy aztán önmagához híven kellő kreativitással és elrugaszkodással dolgozza át a Cellába zárva (Caging Skies) című könyvét. Jojo Betzler kicsit más szenvedélynek hódol, mint amit egy átlagos tízévestől megszoktuk: a szobájában nem mozisztárok és sportolók képe lóg kint, hanem Adolf Hitleré, a kisfiú ugyanis él-hal a nácizmusért. Pontosabban azért, amit erről az ideológiáról a fejében kialakít: alig várja, hogy beléphessen a Hitlerjugendbe, ahol aztán megtanulja, hogyan védje meg a hazát az úgynevezett zsidóktól, akiknek szarvuk van meg karmaik, ráadásul bárki fejébe bemásznak. Hatalmas kedvvel veti be magát a nácinevelő táborba, ahonnan egy sajnálatos baleset hazakényszeríti, Jojo pedig rájön, hogy édesanyja egy lányt rejteget a házban, akinek ugyan sem karma, sem szarva, mégis zsidó. Waititi előszeretettel választ filmjei főhőséül csonka családban éldegélő fiúkat, akiknek idealizált apaképük van: bemutatkozó rendezésében, a 2010-es Boy-ban főhőse Michael Jacksonnal fűszerezett legendát kerekít hiányzó apja köré, a Vademberek hajszájának Ricky-je filmes gengsztereket majmol, miközben zsémbes apapótlékával, a Sam Neil által alakított Hec bácsival vívódik. A Jojo Rabbit hasonló mintát követ: Jojo édesapját, az általa hithű nácinak gondolt katonát várja haza a frontról, időközben pedig saját apaképet vetít ki maga elé, aki nem is lehetne más, mint a Waititi által alakított, tökéletesen tökkelütött Hitler. A szinte végtelenségig karikírozott Führeren keresztül Waititi ott figurázza ki az ideológiát, ahol csak tudja, nem átallja csak azért másfél perc alatt nagyjából harmincszor megheilhitlereztetni szereplőit, hogy a még élvezhető szintekig tegye fárasztóan nevetségessé a helyzeteket.
Нет комментариев