Fliegauf (eddigi) narratíváiban a képi világ uralkodott: nagyjátékfilmjeiben nem igazán jutott hely a dramaturgiai csúcspontoknak és a színészi alakításoknak sem. Ha látszódtak is a szereplők a vásznon, akkor azok jórészt amatőrök voltak, akik éppen karcosságukkal, természetességükkel voltak jelen a vásznon. A Wombbal ez megváltozott, ráadásul nagy előrelépést is tett, hiszen a rendezőnek a játékmentes amatőrizmus után most rögtön egy hollywoodi sztárt kellett irányítania, ráadásul idegen nyelven. Ez nemcsak hogy sikerült neki, de kompromisszumot kötve egy, a lineáris narratívát elváró nemzetközi producereket is meggyőző, de az életműbe is beleillő mozit tett le az asztalra.A klasszikus elbeszélést és egyben az ókori Ödipusz-mítoszt is megérintve a film különleges szerelmi története három nagy egységre tagolódik. Az első rész a tragikus egymásratalálást taglalja: Rebecca és Thomas gyermekkorukban az Északi-tenger partján, egy kis faluban találkoznak. Szerelem alakul ki köztük, ám a kislánynak Tokióba kell költöznie édesanyjához. Tizenkét év elteltével tér vissza, az érzelmek újra fellángolnak, de a fiú meghal egy tragikus balesetben. A tudomány lehetőségét kihasználva Rebecca (Eva Green) klónoztatja, megszüli és felneveli saját szeretőjét, akinek így saját létével is szembesülnie kell. A film másik két nagyobb egységét a klón gyermek- és a felnőttkora képezik.Fliegauf filmjének legnagyobb erénye, hogy rengeteg értelmezési dimenziót megnyit nézője előtt. Történetével és képeivel nemcsak remekül újrafordítja a klasszikus mítoszokat, de a vallási elemek használatával etikai és erkölcsi kérdéseket is feszeget. Az, hogy ezt eredményesen vászonra tudta vinni, az főleg annak köszönhető, hogy történetét ki tudta békíteni szikár, a Tejútból ismerős képi világgal. Ugyanis filmjének ez a két dimenziója egyszerre tud lényeges kérdéseket úgy megjeleníteni, hogy lassú stílusa ellenére szinte bombázza nézőjét a szimbólumok és az allegóriák tömkelegével. A szeplőtelen fogantatást, az Ödipusz-komplexust, a feltámadás vallási és pszichológiai síkját szinte teljesen kiforgatja a rendező, s mégis ugyanoda tér vissza ebben a „vérfertőzésében” – hogy az élet örök körforgása mellett érveljen. Erre utal a film utolsó jelenete is, illetve a csiga visszatérő motívuma. Fliegaufnál a halál és a születés összeér; a „mi vagyok” és ki „vagyok” kérdése rendszeresen halálba torkollik nála, hogy aztán szinte rögön új élet is szülessen belőle.Az ember látszólag legyőzi természetét, de mégsem tud saját magától előre jutni. Ebből a szempontból a rendező még a Frankenstein-mítosznak is ad egy pofont, hiszen a teremtett élet a társadalmi elfogadottságot sem találja meg. A klónozott Thomas kiskorában maga is utálja a copykat, vagyis más klónokat, mert más szaguk van. De őt magát is kitaszítják iskolatársának szülei, amikor pletyka terjed el fogantatásának módjáról. A rasszizmus, a teremtett fiú mítosza ebből a szempontból utal a 21. századi horrora is. A „ki vagyok?” és a „mi vagyok?”, valamint az eredet kérdéseinek körbejárásával a film még az elmefilozófiát is érinti. Létre lehet-e hozni ugyanazt? És az ugyanaz nem valami más-e? A klónozott felnőtt Thomas nagy vehemenciával magyarázza friss barátnőjének a biológia sokszínűségét. „Nincs mégegy ugyanolyan a világban” – mondja. De nem tudja, hogy ő tulajdonképpen ugyanolyan, csak éppenséggel genetikai másolat.Fliegauf erkölcsi-etikai kérdéseinek remek világot talált ki. Szinte változatlan, jelen, múlt és jövő nélküli, meghatározhatatlan tengerparti világ ez. Olykor felülről fényképezett test, az otthon allegóriája, amelyet a végtelen tenger, a homokdűnék szellője határol – mintha az emberi test húsa lenne. Szatmári Péter képei az anyaméh szimbólumát ültetik a természeti kép világába. Az operatőrnek alapvetően a táj megjelenítését kellett ötvöznie a faházban játszódó jelenet belsőivel. Ám a terek ügyes felosztása, a faerezetek és ablakok képei jól rímelnek a kis-nagy perspektívákra, metaforikusan átfedik egymást.
Нет комментариев