Patty Jenkins első rendezése többszörösen az előítélet-ellenesség bűvös jegyében született: Eileen (Charlize Theron) története az útszéli prostitúciótól brutális gyilkosságokon át a halálos ítéletig tart, miközben a heteroszexualitás és a leszbikusság közti utat is bejárja.A főhősnő szimpatikus, vagy inkább azzá válik a film végére, Jenkins ügyesen manipulál Charlize Theron eltorzított külsejével, rontott beszédével, amik visszataszítóvá teszik a figurát, annyira, hogy ott helyben, a moziban kell átírnunk előítéleteinket. Eileen nem vonzó, mint a Született gyilkosok, és nem vagány, mint a Ponyvaregénybeli maffiózók, de csúnya és esendő, így a néző reakciója nem garantált.Bár Eileen tettei rémesek, azok mozgatórugóit már a film elején elmondják, így valószínűleg megértésre találnak - a szörny nyitja a társadalomból való, előbb érzelmi, aztán anyagi alapú kitaszítottság, ami, sugallja a film, nem túl inventív, de igaz. A film kezdetekor annyira lecsúszott, hogy öngyilkosságon gondolkodik, de van még nála öt dollár, azzal és a „nehogy má’ ingyen boldogítottam volna egy seggfejet” felkiáltással betér egy – történetesen – meleg bárba. Itt ismeri meg Selbyt (Christina Ricci), akivel az első homofób gesztusok után elég hamar megbarátkozik, és következik a szerelem, a harmincas Eileen számára talán az első.Charlize Theron Oscar-díjas alakításához az egész arcát eltorzító maszk, a töredezett, szalmaszerű haj, tizenöt kiló ráadás, műfogsor és a tekintet merevségét hangsúlyozó kontaktlencse is kellett - az átalakulás nyomán aztán egy hitelesen elhasznált külsejű nő néz szembe a filmvászonról, akiben semmi nincs az Ördög ügyvédje vagy az Édes november bájából. Ehhez néhány ismétlődő mozdulatot dolgozott ki a színésznő: a fejét úgy dobja hátra, mint egy rocksztár koncert közben, darabosan, mindig enyhe terpeszben megy, néha dacosan megvonja a vállát, és egyáltalán, minden moccanása a túlélésre van kitalálva. Az ismétlődő gesztusok ugyanazt hangsúlyozzák, mint a maszk: kemény élete van ennek a nőnek, nem maradt már hely gyöngédségre, csoda, ha valakit még meg tud szeretni. Bár az ellenpontozás nekem kicsit sok, értem az eszmét: éppen a társadalom által megnyomorított nő képes ilyen önfeladásra; bár tudva tudja, hogy a gyilkosságok miatt le kell buknia, megteszi a szerelem nevében. Patetikusan hangzik, de a film egészen világosan erre utazik: Eileen egyedül a társadalom ellen, útban a kivégzőszoba felé, bukásra ítélt antihős a csupán szöveg formájában létező normalitás világában, leginkább saját felfokozott szeretetéhségének kiszolgáltatva.Másrészt valószínűleg a történet maga olyan, hogy nem lehet pátoszmentesen feldolgozni. Nézőként is nehéz megúszni az őszinte döbbenetet, amikor – a film legvégén – azzal a ténnyel szembesülünk, hogy megtörtént esetet írt meg Patty Jenkins, Eileen Wuornos súlyos élete 2002-ben Florida államban végződött, a forgatókönyv pedig leveleiből, naplóiból íródott.