Jordan a tengerészgyalogost, John Kelly-t alakítja, aki csapatával együtt a történet elején egy CIA-ügynököt készülnek kimenekíteni Aleppóban. Az ügynökről úgy tudják, hogy az ISIS tartja fogságban, ám a helyszínen kiderül, hogy nem egészen így áll a dolog. Az akció sikerül, ám nem sokkal azt követően a csapattagok meghalnak, egyedül Kelly éli túl, aki várandós felesége haláláért kíméletlen bosszút esküszik és áthágva minden szabályt, igyekszik a szövevényesnek tűnő ügy végére járni. A Tom Clancy 1993-as, azonos című regénye nyomán készült film egyik legfőbb érdeme egyik legnagyobb hátulütőjévé is válik. A Bűntudat nélkül az általa felvázolt világot adekvátan komornak és morózusnak festi meg, ahogyan főhősét is leginkább az elhivatottság, a halállal való dacos szembenézés és a bosszú prizmáján keresztül láttatja. Sollima rendezése kíméletlennek hat és hírből sem ismeri akár az iróniát, akár a humort, egyenes arccal és bocsánatot nem kérve menetel előre, miközben Kelly rideg következetességgel és brutalitással tarol át mindenkin, aki kicsit is elősegítheti célja elérésében. Az akciójelenetekben nincsen az a jól ismert "hajrá"-érzés, Sollima jól érezhetően nem arra ment, hogy egy szórakoztató akciófilmet tegyen le az asztalra, inkább arra hajtott, hogy egy realisztikus, ám feszült darabot kerekítsen.
A koreográfia ennek megfelelően nincsen túltolva, az események hol gyors lefolyásúak, hol pedig hitelesen tovább tartanak, de mindig érezni azt a fajta realitásra való törekvést, ami megakadályozza, hogy nézőként igazán el tudjam magamat engedni. Ez a szándék teljesen érthető, passzol az alaptörténethez és annak üzenetéhez (az ellenség nem mindig az, aminek látszik), a rendezőnek pedig van érzéke ahhoz, hogy feszesen és gördülékenyen vezényelje le a harcjeleneteket, ahogyan ahhoz is, hogy rideg és acélos atmoszférát teremtsen. Ez a kíméletlen bánásmód azonban el is gáncsolja a film egészét, mert hiába a remekül kivitelezett akciójelenetek, Sollima nem nagyon érzi szükségét annak, hogy a karakterábrázolás oltárán áldozzon és karakterének személyes drámájának mélyére hatoljon. Hősét ugyan felesége és meg nem született gyereke elvesztésének okán érzett fájdalma az, ami előre viszi és motiválja, ebből a rendező és Taylor Sheridan forgatókönyve sajnálatosan keveset enged igazán át a nézőnek. Kelly inkább tűnik egy bábnak mindvégig, akinek nincsen más feladata, hogy módszeresen kinyírjon mindenkit és elvégezze a piszkos munkát - a bábjátékos pedig szinte teljesen mindegy, hogy éppen az állam, vagy a gyász és bosszúvágy.